Finnország felnőtt nemzeti csapata még sem Világbajnokságon, sem Európa-bajnokságon nem mutathatta meg magát (előbbi selejtezőinek 17, utóbbinak 13 alkalommal futottak neki), azonban az újonnan bevezetett rendszernek köszönhetően könnyedén megnyílhat előttük az út a 2020-as Eb-re. Mivel pont a mi csoportunkban szárnyalnak, ezért önkéntelenül is muszáj leszek az összehasonlítások mocsarába taposni akkor, amikor azt fejtegetem, hogy miért járhatnak előttünk úgy, hogy viszonylag sokkal gyengébb játékosanyagból kell főzniük.
 

 



Első szembetűnő adat, hogy ők nem csak papolnak a stabil védekezésről, hanem meg is valósítják azt: míg nálunk csak Litvánia kapott több gólt a C-divízióban szereplő válogatottak közül, addig a finnek nemhogy lehúzták a rolót az eddigi négy találkozójukon, de kaput eltaláló lövést is mindössze hatot engedélyeztek! Halkan jegyezzük meg, hogy mi csupán a tallinni 3:3-as meccsen szedtünk össze ennyit. Az okokat nem feltétlenül a játékosminőségben kell keresnünk, mivel Willi Orban honosításával immár ötre rúg nálunk a topligában szereplő játékosok száma (Gulácsi Péter & Willi Orban - RB Lipcse, Szalai Ádám - Hoffenheim, Sallai Roland - Freiburg, Nagy Ádám - Bologna), addig a finneknél mindössze a Leverkusen kapusa, Lukáš Hrádecký szerepel hétről-hétre a legerősebb bajnokságok valamelyikében (Përparim Hetemaj és Niklas Moisander már visszavonultak a válogatottól).

Lukáš Hrádecký, a finnek egyetlen topligás játékosa, aki jóformán pihenni jár haza a válogatottba, annyira jól zár előtte a retesz.


Jó eséllyel ti is belefutottak már abba a közkedvelt mondásba, miszerint a foci a társadalom tükre. A tézis messze nem tekinthető szentírásnak, azonban a finnek szereplésére ez most találó kifejezés lehet, ugyanis Markku Kanerva mester a világszerte elismert finn oktatási rendszerben dolgozott egész játékospályafutása alatt (egyetemi végzettsége van testnevelésből és matematikából), az ott szerzett tapasztalatait pedig bátran emeli át a futballba is. Míg idehaza akár könnyen az igazgató irodájában találhatja magát az, aki nem ért egyet 100%-osan a tanár konformizmusával (saját tapasztalat), addig Finnországban bevett szokás, hogy a tanulóknak véleményt kell formálniuk akár még az aktuálpolitikáról is. Tanórák helyett 6 hetes szekciók vannak, ahol egy adott témát vizsgálnak a diákok többféle szempont szerint (pl. migrációs kérdés: honnan jöttek - földrajz, mik az előzményei - történelem, milyen tradíciókkal rendelkeznek - kultúra). Ezt követően a nebulóknak kérdéseket kell feltenniük, majd arra pro és kontra érveket felsorakoztatni, egymással megvitatni az adott témáról alkotott nézeteiket. Utóbbi módszer azon kívül, hogy fejleszti a gyerekek kreativitását és csoportdinamikáját, remek csapatszellem kovácsoló hatással is bír. Kanerva szerint főként ezekre a tulajdonságokra építhetnek a finnhez hasonló válogatottak a sztárokkal teletűzdelt nagyágyúk ellen. A szakember ezért ahelyett, hogy az elterjedt szokás szerint kiadná a megfellebbezhetetlen ukázt a labdarúgóinak az adott találkozón való szerepükről, inkább közös megbeszéléseket tart a keret tagjaival, ahol a játékosok megoszthatják egymással gondolataikat, elképzeléseiket az előttük álló mérkőzésről. Ezért az összetartások gyakran hasonlítanak inkább egy finn iskolás osztály mindennapjaira, mint egy profi focistákból álló válogatott taktikai megbeszéléseire.

Kanerva még akkor is tanított, amikor a HJK Helsinki csapatával a Bajnokok Ligája főtáblájára jutott 1998-ban, ami a finn klubfutball legnagyobb tettének számít.



Persze ő is előszerettel mágnestáblázik, amit bizonyít az is, hogy kezdésként a finn válogatottnál sokáig kevés sikerrel alkalmazott 4-3-2-1-es fenyőfa felállást 4-4-2-re váltotta, mivel előbbi rendszerben Teemu Pukki gyakran a társaktól elzárva egyedül vergődött az ellenfél védőinek szorításában. Pukki mellé Jasse Tuominen, a Bate Boriszov szélsőként és támadóként is bevethető aduásza lett beépítve. Mivel a Bate előszeretettel alkalmazza a hátvédek mögé belőtt labdákat, valamint Kanerva is jól tudja, hogy a rövid válogatott összetartások alkalmával nem lehet megváltani a világot (sokkal kevesebb idő van leoktatni bizonyos játéksémákat, mint a klubcsapatoknál), ezért a stabil védekezés kiépítése mellett - ami szintén nem áll távol tőle, hisz játékospályafutását hátvédként húzta le - próbál úgy sakkozni a taktikával is, hogy minél több labdarúgó érezze "otthonosan" magát válogatott mezben is, vagyis aszerint kelljen játszania, ahogy azt a klubjában megkövetelik tőle hétről-hétre. Így kerültek be a védelem mögé belőtt labdák a finn válogatott repertoárjába. Abból sem csinálnak nagy ügyet, hogy nincs náluk a pettyes, sőt, előzékenyen átengedik a játék szervezését az ellenfelek számára, hogy labdaszerzés után a stabil védekezésből átváltva kényük-kedvük szerint vezethessék a kontráikat, amik között elvétve találni földön végigvitt akciókat. Itt főszerep hárul a középpálya motorjára, a válogatott csapatkapitányi karszalagját viselő Tim Sparvra is, akit már az egészen kiváló adatelemző hálózattal rendelkező Midtjylland is remek pozíciós játéka miatt szerződtetett.
 

No Pukki, no Party!



Általában vagy a leshatáron mozgó támadók valamelyike elé próbálják belőni a játékszert (esetleg Tim Sparv mozdul be az üres területre, mint az a görögök elleni első gól előtt is történt), vagy egyszerűen csak felívelik rájuk azt, akik fejpárbaja után elég jó arányban gyűjtik be a második labdákat a többiek. Nem lehet meglepő az sem, hogy egyedül pont azon a mérkőzésen tudták a legkésőbb feltörni az ellen kapuját, ahol ők birtokolták többet a játékszert és nekik kellett kezdeményezniük, ám az élete formájában játszó Pukki a ráadásban egy remek elmozgást követően bevette az észtek kapuját, megszerezve az újabb győzelmet. Védekezésben általában a pálya centrális és halfspace részeit annyira túltöltik, hogy azok megszállása érdekében akár még a széleket is feladják, hogy utána a 193 centisre nőtt Paulus Arajuuri és a tőle nem sokkal alacsonyabb Joona Toivio vezérletével nevetve fejeljék ki az ellenfelek beadásait. Ezzel nemhogy az észtek, de sem mi, sem a görögök nem tudtak mit kezdeni.
 

Eléggé megszokott látvány, Paulus Arajuuri éppen fejpárbajt nyer.



Azt sem szabad elfelejteni, hogy volt is honnan fejlődniük, mivel a Kanerva-előd Hans Backe - az ő Georges Leekens-szük, ha úgy tetszik - irányítása alatt szinte a legrosszabb időszakukat élték, mivel 13 találkozón 10 vereség mellé mindössze 3 döntetlent tudtak összekapirgálni, így joggal mondhatjuk, hogy jóformán innen már csak felfelé vezethetett az út, ám erre a remek szereplésre talán még a legelvakultabb finn drukkerek sem számítottak. Amióta Kanerva átvette a nemzeti csapat irányítását (immár nem beugróként, mint tette azt 2011-ben és 2015-ben 2 illetve 5 meccse erejéig), azóta konkrétan alig lehet reteszt találni a finn falon. Az eddigi 19 találkozón két gólnál többet egyszer sem kaptak (előtte rendre beleszaladtak nagyobbnál nagyobb zakókba), és mindössze háromszor szenvedtek vereséget. A görögök elleni 2:0-ás győzelemmel végződő Nemzetek Ligája találkozó pedig már zsinórban az ötödik megnyert összecsapásuk volt, amelyre a több mint 100 esztendős finn futball történetében még egyszer sem akadt példa!

Épül a finn aranycsapat?



Természetesen korán van még a finn himnusz felcsendülését várni az új Puskás stadionban, mivel egyelőre a csoportgyőzelmük sincs matematikailag bebiztosítva az északiaknak, de amennyiben nem látunk hatalmas összeomlást a részükről az utolsó két csoportmeccsükön, akkor jó eséllyel két megnyert párharc választja el őket attól (mint minden divízióban, úgy a C-ben is a négy csoportgyőztes rájátszásba kerül majd, ahol előbb egy oda-visszavágós elődöntős párharcban, majd továbbjutás esetén egy szintén két meccses döntőn kell jobbnak bizonyulnia ellenfelénél, már amennyiben nem sikerül kivívni a kvalifikációt a régi rendszerű Eb-selejtezőn), hogy a finn válogatott először ott lehessen egy nagy tornán. Amennyiben ez megtörténik, akkor Markku Kanerva nevét sokáig fogják még emlegetni az ezer tó országában...