Az első részt itt találod:

http://focibolond.reblog.hu/a-tri-league-ia-befejezo-resze-1


 


Swindon Town

A csapatot 1879-ben alapította William Pitt tiszteletes, és mint sok más előbb bemutatott együttes, ők is 1920-ban csatlakozhattak a Football League-hez (ahol első meccsükön 9-1-re verték a Luton Townt), előtte a Southern League-ben tengették napjaikat. Az 1909/10-es szezonban bejutottak az FA Kupa elődöntőjébe, ahol a későbbi győztes Newcastle United ellen estek ki. Az 1910/11-es idényben az együttes bajnok lett a Southern League-ben, így bejutott a Charity Shieldbe, ahol Anglia bajnoka, a Manchester United volt az ellenfél. A találkozóra a Stamford Bridge-en került sor, amit a United 8-4-re nyert meg, ezzel a mai napig ez a leggólgazdagabb angol szuperkupa mérkőzés. A találkozó bevételeinek egy részét később a Titanic katasztrófájának túlélőinek adományozták. 1912-ben a Swindon ismét bejutott az FA Kupa elődöntőjébe, ahol újrajátszott mérkőzésen 1-0-ra kikapott a Barsnsleytól. A csapat a sikereit ekkoriban legfőképp tehetséges csatárának, Harold Flemingnek köszönhette, akit 1909 és 1914 között 11 alkalommal is behívtak az angol válogatottba, annak ellenére, hogy nem a Football League-ben játszott. Fleming teljes játékoskarrierjét (1907–1924) és egész életét Swindon városában élte le.

A második világháború kitörése után a hadügyminisztérium lefoglalta a csapat stadionját (County Ground), és háborús hadifoglyok elszállásolására használta azt, a pályán felállított bódékban. A háború végeztével 4570 fontot kapott kompenzációként ezért a klub. A háború rosszabbul érintette a Swindont, mint talán bármely más angol csapatot, kis híján tönkre is ment. Hosszú időt vett igénybe, mire a csapat összeszedte magát. Mindezek ellenére a klub 1951-ben, 350 fontért bevezette a villanyvilágítást a stadionba, ezzel a Football League-ben az első olyan csapat lett, melynek pályáján reflektorok voltak. A világítást 1951. április 2-án, egy Bristol City elleni meccsen próbálta ki élesben is a Swindon, hat hónappal lehagyva az ebben a tekintetben második Arsenalt.
Az 1962/63-as szezon végén a második helyet szerezték meg, ami feljutást eredményezett, így 1920 óta először fordult elő az, hogy a Swindon nem a harmadosztályban indult. Két Second Division idény után viszont újra visszacsúsztak a harmadik vonalba. Ekkoriban játszott a Swindonban a legtöbb pályára lépés rekordját tartó John Trollope, aki 1960 és 1980 között volt a csapat játékosa, ezalatt 889 meccset játszott. Ezekből 770 bajnoki mérkőzés volt, amivel ő tartja az egy csapat színeiben lejátszott bajnokik rekordját a Football League-ben. Jim Dickinson, vagyis "Gentleman Jim" rekordját adta át a múltnak, aki 1946 és 1965 között 764 ligameccsen szerepelt a Portsmouth csapatában, úgy, hogy ezalatt a bíróknak 1 alkalommal sem kellett figyelmeztetniük, de még csak szúrós szemmel sem nézniük rá. Egyébként Trollope és Dickinson is balbekkek voltak, úgy látszik ez amolyan bizalmas poszt... 

1969 tavasza aztán megint szép emlék a Swindon drukkerek számára, mert nem elég hogy újra feljutottak a másodosztályba, de még a Ligakupa döntőjébe is bemasíroztak, ahol nagy meglepetésre 3-1-re legyőzték az Arsenalt, megnyerve fennállásuk első komoly trófeáját. Ők, valamint az 1967-ben győzedelmeskedő QPR voltak a Ligakupa történetének legalacsonyabban rangsorolt aranyérmesei: mindketten harmadosztályúként nyerték meg a sorozat! Kupagyőzelmüknek köszönhetően elindulhattak volna a Vásárvárosok kupájában, de a Football League ekkori szabályai szerint csak az első osztályban szereplő Ligakupa-győztesek képviselhették Angliát. A Swindon kárpótlásként részt vehetett a tiszavirág életű Angol-Olasz kupasorozatokban. 
https://en.wikipedia.org/wiki/Anglo-Italian_League_Cup
https://en.wikipedia.org/wiki/Anglo-Italian_Cup

Elsőként az 1969-es Angol-Olasz Ligakupában indult, ahol a Coppa Italia győztes AS Roma volt az ellenfele. Az első meccsen 2-1-re kaptak ki, a hazai találkozót viszont 4-0-ra nyerték. Ezt követően, 1970-ben az Angol-Olasz Kupában is elindult a Swindon, ahol bejutott a döntőbe. Az SSC Napoli elleni finálét a 79. percben félbe kellett szakítani, mivel a szurkolók berontottak a pályára és pirotechnikai eszközöket vetettek be egymás ellen. A biztonsági őrök csak könnygáz segítségével tudták elérni, hogy a játékosok biztonságosan visszavonulhassanak az öltözőbe. A találkozót a Swindon nyerte 3-0-ra, ezzel ő lett az egyetlen olyan csapat, amely megtudta nyerni az Angol-Olasz Ligakupát és az Angol-Olasz kupát is.
A vezetőségben bekövetkezett változásokat követően a csapatot egy hosszú, sikertelen időszak sújtotta és 1982-ben kiesett a negyedosztályba. 1986-ban bajnokként jutott vissza a harmadosztályba, 102 pontot gyűjtve, amivel új rekordot döntött a Football League-ben. Korábban egyedül a York City tudott 100 pontnál többet gyűjteni egy szezon alatt, amikor 1984-ben 101 ponttal lett bajnok. A Swindon az 1986/87-es szezonban a rájátszást megnyerve a harmadosztályból is feljebb lépett, így két év alatt két feljutást ünnepelhetett. Mindkét feljutást Lou Macari irányítása alatt harcolta ki a csapat, aki 1989-ben a West Ham Unitedhez szerződött. Helyét a korábbi argentin válogatott, Ossie Ardiles vette át a kispadon. Első szezonjában bejuttatta a klubot a másodosztály rájátszásába, melyet meg is nyert, így készülhetett volna első élvonalbeli idényére. Csakhogy ekkor azonban kiderült, hogy a Swindon 36 alkalommal vétett a Football League szabályzata ellen, legtöbb esetben a játékosok felé intézett illegális juttatásokkal. Büntetésként visszasorolták őket a harmadosztályba, a feljutás jogát pedig a Sunderland kapta meg. A klub akkori elnöke (Brian Hiller) hat hónapra börtönbe került, míg a pénzügyi igazgató (Vince Farrar) felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Egy későbbi fellebbezés eredményeképp aztán mégis a másodosztályban maradhatott a csapat.

Ardiles távozása után (1991 márciusa) a vezetőség Glenn Hoddle-t nevezte ki játékos-menedzserré. A csapat jó játékot mutatott az 1991/92-es szezonban, Hoddle első teljes idényében nem sokkal maradt le a rájátszást érő helyekről. A következő évadban már sikerült kvalifikálniuk a rájátszásra, ahol a döntőben (melyet Glenn Hoddle is végigjátszott és gólt is szerzett) 4-3-ra legyőzték a Leicester Cityt, ennek köszönhetően feljutottak a Premier League-be. A Swindon Town első élvonalbeli szezonjára készülhetett!

Azt a szezont viszont már nem Hoddle irányítása alatt kezdte meg a klub, hiszen ő 1993 nyarán a Chelsea kedvéért távozott. A Swindon képtelen volt felvenni a Premier League ritmusát és az utolsó helyen végezve esett ki az idény végén. Mindössze öt győzelmet gyűjtöttek és 100 gólt kaptak. Utóbbi adat a mai napig negatív rekordnak számít, a 42 mérkőzéses szezonokat figyelembe véve (a Derby County 89 gólt kapott 38 meccsen, a 2007/08-as idényben). Az egyik legemlékezetesebb élvonalbeli eredménye a csapatnak, hogy sikerült 2-2-es döntetlent játszani a bajnok Manchester United ellen. A következő szezonban még a másodosztályból is kiestek, de ebben talán a kettős terhelés (a Ligakupa elődöntőjébe jutottak be) is nagy szerepet játszott. A harmadosztályt sikerült megnyerni, de utána már végig a kiesés ellen küzdöttek a második vonalban, majd 2000 tavaszán ki is estek onnan. Ez idő tájt volt a csapat menedzsere Jimmy Quinn, aki megtiltotta a játékosoknak, hogy azok a meccs előtti három napban segítsenek párjuknak a bevásárlásban, mondván: a focisták ne tologassák a nehéz kocsikat!

Ekkor következett 6, anyagi gondokkal tűzdelt harmadosztályú szezon. Ezalatt kétszer is csődeljárás alá került fizetésképtelensége miatt a klub. A 2005/06-os szezonban már mindez a játékon is meglátszott, mert a csapat csak a 23. helyen végzett és kiesett. Ezzel a Swindon Town lett az első olyan, Premier League-et megjárt együttes, mely a Football League legalacsonyabb osztályába került. A csapatnak sikerült kivívnia a feljutást, miután a harmadik, automatikus feljutást érő helyen végeztek, igaz, ez csak az utolsó fordulóban dőlt el, egy Walsall ellen elért 1-1-es döntetlennek köszönhetően. 2007 óta folyamatosan a League One-ban szerepelnek, a 2011/12-es szezont leszámítva, amikor a negyedosztályban lettek bajnokok. 

A Swindon legkomolyabb riválisai a délnyugat-angliai Bristol Rovers és Bristol City, valamint a Temze völgyéből származó Reading és Oxford United. 
Az együttes 1970-es évek óta többször is bajba került huligánjai miatt. Egy Northampton Town elleni mérkőzés után az akkori menedzser, Lou Macari besétált több száz SSF (a Swindon akkori keménymagjának neve) tag közé lenyugtatni őket, akik Northampton szurkolókat üldöztek az utcán. Az edző később úgy fogalmazott, hogy a helyzet rosszabb volt, mint egy Celtic-Rangers rangadó idején. A 2006-os világbajnokság meccseinek látogatásától eltiltott angol szurkolók közül 33-an a Swindon drukkerei voltak.
"Ha megnézzük Swindon városát, láthatjuk, hogy a rendőrség az elmúlt öt évben rengeteget tett azért, hogy visszaszorítsa a futballhuliganizmust" - írta Nick Lowles, brit huligánokról szóló könyvében.
 

Az elmúlt években ezen hírek kapcsán olvashattatok róluk:
http://www.nemzetisport.hu/sportszelep/di-canio-havat-lapatolt-es-pizzat-rendelt-a-munkasoknak-2209287
http://www.nemzetisport.hu/angol_labdarugas/anglia-di-canio-betort-korabbi-klubjahoz-ahol-zarat-cserelnek-2220347
http://www.nemzetisport.hu/angol_labdarugas/liverpool-fillereskedett-a-kolcsonkapus-elzavartak-2440833



Bury


Az 1885-ös alapítású együttes azon ritka kivételek közé tartozik, melyek a kezdetekben élték a fénykorukat, ráadásul a mai napig az a Gigg Lane az otthonuk, melyben első mérkőzésüket is játszották, még 1885 szeptemberében. Ahogy az lenni szokott, az első években csak barátságos mérkőzéseken vettek részt. 1889-ben csatlakoztak a Lancashire League-hez. A "The Shakers" becenév akkor ragadt rájuk, mikor az 1892-es, Everton elleni Lancashire Kupa döntője előtt a csapat menedzsere (egyben tulajdonosa), John T. Ingham lelkesítőbeszédében azt mondta, hogy "We shall shake 'em, in fact, we are the Shakers". Magasan kiemelkedtek ebből a ligából (5 év alatt két első és második, valamint egy harmadik hely), aminek köszönhetően felvételt nyertek a Second Divisionba. Itt egyből toronymagasan elsők lettek, de ez akkoriban még nem jelentett automatikus feljutást: az élvonal utolsó helyén végző Liverpoollal kellett meccselniük. 1-0-ra nyert a Bury. Sokan titkos esélyesnek tartották a villámgyorsan feltörő együttest, de igazi élcsapattá sosem tudtak válni. Ugyanakkor 1895 és 1912 között végig megtudták őrizni első osztályú tagságukat, még egy 5. hely is összejött az 1900/01-es szezon végeztével. Ám jogosan nem erre a legbüszkébbek, hanem a két FA Kupa győzelmükre: 1900-ban a Southamptont (4-0), 1903-ban a Derby County-t (6-0) gyalulták le a fináléban. Utóbbi a legnagyobb különbségű döntőbeli győzelem a sorozat történetében, amit tetéz az a tény is, hogy a Bury úgy nyerte meg ezt a trófeát, hogy egyetlen gólt sem tudtak lőni nekik. Igaz, ez akkoriban még 5 kapott gól nélküli találkozót jelentett. 
 

Az első osztályba még 1924-ben tértek vissza, ahol két 5. hely mellett egy 4. pozíció is összejött (1925/26), ami mindmáig a klub legjobb bajnoki szereplését jelenti. A Bury legszebb éveinek 1929-ben lett vége, amikor kiestek az élvonalból, és soha többé nem is tértek vissza oda. 1929 és 57 között a második vonalban szerepeltek, vegyes sikerrel: a világháború előtt többnyire a felső-, míg utána az alsóház mezőnyét gazdagították. Az 1957-es kiesés után következett négy év a Third Divisionban, mielőtt visszajutottak volna a másodosztályba. 1962/63-ban még befigyelt egy újabb kupamenetelés, ám ez már nem volt annyira fényes, mint a 60 évvel azelőttiek: a Ligakupában jutottak el az elődöntőig, ahol a későbbi győztes Birmingham City gyűrte le őket. Ezután a Bury szépen-lassan, de elindult a lejtőn... 1971-re már a negyedosztályig csúsztak vissza. Ilyen méllyen azelőtt sosem járt az együttes. 

Egy apró reménysugár még mutatkozott a 90-es évek közepén, mikor 2 év alatt 2 osztályt ugrottak azzal a Stan Ternent vezetésével, kiről ódákat zengenek minden csapatnál, ahol megfordult: A feje mint egy zacskó csavarkulcs, a kezében az elmaradhatatlan Embassy Regal, a körmei mosatlanok. Oldschool, keményvonalas fickó. Ilyeneket ma már nagyítóval sem találni. Stan elképzelése az edzésről két korsót, egy verekedést és egy kis szexet is magába foglal. Még Vinnie Jones számolt be róla életrajzi könyvében, hogy a Chelseanél töltött időszaka alatt Stan Ternent volt a pályaedzője, aki sokszor őket kérdezte meg, hogy milyen gyakorlatokat akarnak csinálni aznap. Vinnie szerint olyanra is gyakran akadt példa, hogy Stan rendesen elázva érkezett a tréningre, bedobott közéjük egy labdát, majd javasolta hogy focizzanak kicsit 5 az 5 ellen, persze csak ha van kedvük. Ha nincs, akkor nyugodtan mehetnek haza.
Na de vissza a Buryhoz, amely majdnem 30 év után újra a másodosztályban szerepelhetett. Az ott elsőre megszerzett 17. hely után 1 évvel elég furcsa módon estek ki: ez volt az egyetlen szezon, amikor nem a gólarány, hanem a lőtt gólok száma rangsorolt. Így hiába győzték le a zárónapon a náluk végül 5-el rosszabb gólaránnyal záró Port Vale csapatát, ők 35-öt lőttek, míg a Port Vale 45-öt, így a Bury kényszerült búcsúzni. Azóta felváltva a harmadik és negyedik ligában szerepelnek.
 

Legnagyobb riválisaiknak környékbeli együttesek számítanak: Bolton Wanderers, Oldham Athletic, Rochdale, Stockport County. 2005-ben a Bury lett az első, és mindmáig az egyetlen olyan angol csapat, amely mind a négy profi osztályban szerzett legalább 1000 gólt. Az FA Kupa rekordjaikról már beszámoltam, egy kivétellel: 2006-ban jogosulatlanul szerepeltettek egy játékost (Stephen Turnbull), aminek következtében kizárták őket. A Bury lett a kupa történetének első együttese, melyet ilyen hiba miatt kellett kizárni. 1999-ben leigazolták Baichang Bhutiát, ezzel az első olyan európai klub lettek, ami az Indiai szubkontinensről igazolt játékost. Ha pedig már Bury igazolások, akkor az Ali Dia díjra pályázó Yulu-Matondo esete nem maradhat ki:
http://www.nemzetisport.hu/angol_labdarugas/anglia-leigazoltak-majd-masnap-hazakuldtek-a-belga-csatart-2217591

Az 1894/95-ös Second Division szezonjukban az összes hazai találkozójukat megnyerték (15-ből 15 győzelem). 100%-os hazai idényre rajtuk kívül még össz-vissz 5 együttes volt képes az angol futball történetében.

Egyébként kitaláljátok, hogy ki a Bury jelenlegi menedzsere? Chris Brass. A rutinosabb angol foci fanoknak már görbül is mosolyra a szájuk...
Ha egyetlen videóval kellene jellemeznem a Football League varázsát, akkor bizony ez lenne az. 


 

Oldham Athletic

A klubot 1895-ben Pine Villa FC néven alapították, mely a helyi Manchesteri illetve Lancashire-i ligákban játszott. 1899-ben, mikor a rivális Oldham Country FC csapata fizetésképtelenné vált, a Pine Villa FC költözött korábbi pályájukra, az Oldham Athletic Ground-ra (mai nevén Boundary Park), és nevét Oldham Athleticre változtatta. 
A kezdeti sikerek hatására 1907-ben felvételt nyertek a Football League másodosztályába. 
Ide kötődő sztori, hogy egy 1907-es Oldham Athletic-Kidderminster FA Kupa meccsen a bíró döbbenten vette észre, hogy a vendégeknek megítélt büntetőnél nem áll a helyén az Oldham kapusa! Mint kiderült, Bob Hewitson éppen a saját szurkolóinál vett fel fogadásokat arra, hogy a Kidderminster kihagyja a tizenegyest. Így is történt. 
A másodosztályban 3 szezont töltöttek el, majd feljutottak az élvonalba. Pár éven belül az egyik legnagyobb bajnoki esélyessé váltak, az 1912/13-as szezont a negyedik helyen zárták, és az FA-kupa döntőjében mindössze 1-0-s vereséget szenvedtek az Aston Villa gárdájától. Az 1914-15-ös idényben pedig úgy lettek ezüstérmesek, hogy mindössze 1 ponttal maradtak le a győztes Everton mögött, ráadásul elég balszerencsés módon: sokáig vezették a tabellát és a saját kezükben volt a sorsuk, de az utolsó 3 fordulóban előbb egy gólnélküli döntetlen az Aston Villa otthonába, majd két hazai vereség a Burnley (1-2) és a Liverpool (0-2) ellen. Ám még ezek ellenére is meglehetett volna a bajnoki cím, ha az Everton nem vág ki akkora huszáros hajrát: utolsó 5 meccsen 4 győzelem és 1 döntetlen, ráadásul ezekből 4-et is idegenben játszott a Toffees. Az ütőképes gárda alapjait David Ashworth tette le, aki 1906 és 1914 között volt a csapat menedzsere. Ashworth bevett szokása az volt, hogy a főlelátó lapos tetején rohangálva követte figyelemmel a játékot - egészen addig, amíg egyszer rá nem esett a tetőről a drukkerekre. A tréner azért valamit csak profitált a magasban végigkövetett meccsekből, mert később két bajnoki címet nyert a Liverpool élén.
 


Az első világháború alatt az Oldham több meghatározó játékosa is kiöregedett és visszavonult, vagy odaveszett a fronton. Így a háború után már nem voltak élcsapat, a tabella végén küzdöttek a kiesés ellen. Egészen az 1922/23-as szezonig, amikor utolsó helyen végezve estek ki. Ekkor még nem tudhatták, hogy egy majd' 70 éves, első osztályú futball nélküli időszak veszi kezdetét. Legközelebb a visszajutáshoz az 1929-30-as szezonban jártak, ekkor harmadikként végeztek, mindössze két ponttal maradtak el második helyezett Chelseatől. 1930-tól kezdve, lassan de biztosan elkezdtek hátrafelé csúszni a tabellán, majd 1935-ben a 21. helyen zárva kiestek a másodosztályból, ezért a következő szezont az harmadosztály északi csoportjában kezdték el. A zuhanás ebben az osztályban már nem folytatódott, igaz, az első évben részesei voltak a leggólgazdagabb Football League mérkőzésnek, amire viszont nem szívesen emlékeznek: 14-3 állt az eredményjelzőn az 1935 december 26-án lejátszott Tranmere Rovers-Oldham Athletic találkozón. A találkozón Robert „Nyuszi” Bell szintén rekordot ért el azzal, hogy kilenc gólt szerzett. Ez a csúcs azonban csak néhány hónapot élt meg Joe Payne (Luton Town) Bristol Roversnek vágott mestertízese miatt – Bell bizonyára akkor sajnálta csak igazán az Oldham ellen kihagyott büntetőjét...
A harmadosztályban mindig a legjobb 7 között végeztek, azonban mikorra már komoly esélyük lehetett volna a feljutásra, addigra kitört a második világháború, ami több mint fél évtizedre véget vetett a Football League küzdelmeinek. 

A második világháború után - hasonlóan az elsőhöz - időbe került, míg formába lendült a csapat. Az igazi fellendülést George Hardwick játékos-edző kinevezése hozta meg, 1950-ben, akit 15 000 fontért igazoltak a Middlesbrough csapatától. Ekkoriban ez az összeg - főleg egy harmadosztályú csapat esetében - kiemelkedőnek számított. Ne felejtsük el, hogy 1962-ig 34 500 font volt a legtöbb, amit angol csapat játékosért fizetett. A szurkolókat és az egész várost feltüzelte a két évvel korábban még az angol válogatott kapitányaként szereplő futballista érkezése, ami a nézőszám rohamos emelkedésén is jól látszott. Azonban így is 1953 tavaszáig kellett várni, mire feljutottak a másodosztályba, ahol az öregedő keretnek és a rossz igazolásoknak köszönhetően csak az utolsó helyet tudták megszerezni. Az ezt követő szezonokban rendre az alsóházban végeztek, így 1958-ban az újonnan alapított negyedosztályba osztották be őket. Itt sem brillíroztak, sőt! 1959-ben és 1960-ban is az utolsó 4 csapat között végeztek, ezért kérvényezniük kellett újraválasztásukat a liga csapatai közé (a negyedosztály utolsó 4 csapatának ekkoriben ez volt a teendője), melyet a szövetség végül mindkét esetben megtett. Érdekesség, hogy 1960-ban a 22. helyen végzett Gateshead gárdáját nem választották meg újból tagnak (helyettük a Peterborough United gárdája nyert felvételt), míg a 23. helyezett Oldham megőrízhette profi tagságát. Ez a helyezés egyébként a klub történetének leggyengébb szereplése.

A negyedosztályból való feljutás az 1962/63-as szezon végén jött össze. 1963-tól 74-ig, két Fourth Division-os évet leszámítva (1969/70, 1970/71) a harmadik liga küzdelmeiben vettek részt. A klub volt játékosa, Jimmy Frizzel (1970-től 82-ig volt az együttes menedzsere) kinevezése jó döntésnek bizonyult, mivel előbb feljutatta a csapatot a másodosztályba, majd ott stabil középcsapattá tette őket. A helyét Joe Royle vette át, aki szintén 12 évig maradt. A vezetőség célja titkon az élvonalba való feljutás volt, de nem kezdtek ámokfutásba, amikor a csapat Royle vezetésével is sokáig csak a középcsapatok táborát gazdagította. Aztán a türelem ebben az esetben is rózsát termett. Az 1989/90-es szezonban mindkét kupában nagyot meneteltek, a Ligakupában a döntőbe, az FA Kupában pedig az elődöntőbe jutottak be. Előbbiben a Brian Clough féle Nottingham Forest, míg utóbbiban a későbbi győztes Manchester United ellenében maradtak alul. Ehhez a Ligakupa szerepléshez köthető még Frankie Bunn neve, aki a maga 6 találatával kulcsszerepet vállalt a Scarborough 7-0-ás legyőzésében. Ennyi gólt senki sem rúgott egy meccsen a sorozat fennállása óta.

A következő évben nem sikerült megismételni a jó kupaszereplést, cserébe azonban a bajnokságot megnyerve 68 év után újból élvonalbeli klubbá vált az egyesület. Első szezonjukat a 17. helyen zárták a 22 csapatos bajnokságban, így alapító tagjai lehettek az újonnan induló Premier League-nek. További két idényt töltöttek el ott, mielőtt kiestek volna, amivel egyben véget ért a Royle-éra is. A tréner az Evertonhoz távozott, jelenleg pedig az Everton akadémiáját igazgatja. Az Oldham utolsó élvonalbeli szezonjában 1 perc választotta el a csapatot az FA Kupa döntőbe jutásától, de Mark Hughes 120. percben esett egyenlítő találata után 1-1-re végződött a Wembley-ben megrendezett találkozó, az újrajátszásban pedig 4-1-es vereséget szenvedett az Oldham a Maine Road-on.

Sok Oldham szurkoló tekint Mark Hughes egyenlítő találatára úgy, mint egy olyan csapásra, melyen sosem tudta magát túltenni a szeretett csapatuk. Talán lehet benne valami, mert az elődöntő utáni hét bajnokijából egyet sem tudott megnyerni az Oldham, így búcsúzni kényszerült az élvonaltól. Még 3 évet lehúztak ezután a másodosztályban, de 1997 óta folyamatosan harmadosztályú meccseket lát a Boundary Park közönsége. 

Legutóbb azzal kerültek a figyelem középpontjába, hogy 2013 januárjában kiejtették a Liverpoolt az FA Kupából.
 

Hiába szerepeltek csupán 2 szezont a Premier League-ben, így is több emlékezetes mérkőzést összehoztak ott. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az elmúlt hetekben a FourFourTwo.com összeállította a Premier League 100 legjobb mérkőzését tartalmazó listát, melyen két Oldham Athletic találkozó is befért a legjobb 30 közé. Megéri egy pillantást vetni rá, remek találkozók kaptak helyet benne:
http://www.fourfourtwo.com/features/fourfourtwos-best-100-premier-league-matches-ever-10-1


 

Shrewsbury Town

Charles Darwin szülővárosában 1886 május 20-án került sor a Shrewsbury Town megalapítására, méghozzá két, a térség korábbi csapatának, a Shropshire Wanderers és a Castle Blues megszűnése után. A Blues egy rendkívül durva csapat volt, több meccse is erőszakba torkollott, ez volt megszűnésének is az egyik oka. Ezért az alapítók és a helyiek azt várták az új csapattól, hogy sikeres legyen, ugyanakkor kerülje az erőszakot. Az együttes az 1886-os megalapítását követő két évtizedben viszonylag gyakran váltott stadiont, míg 1910-ben be nem költözött a Gay Meadow-ba (legpolkorrektebb fordításban: meleg rét), melyet aztán 97 éven keresztül használt és 3000-nél is több meccset játszott benne. A stadionhoz érdekes legenda is kapcsolódik: egy csónakokat készítő férfi, Fred Davies a meccsek idején mindig beült csónakjába és összegyűjtötte a közeli Severn-folyóba hullott kóbor labdákat, majd visszaszolgáltatta őket a klubnak. A Shrewsbury jelenlegi stadionja, a New Meadow 2007 július 17-én nyitotta meg kapuit. A minden igényt kielégítő létesítmény az UEFA felszereltség szerinti besorolásában a negyedik, azaz a legmagasabb kategóriába tartozik.



Fennállása első néhány évében a Shrewsbury csak barátságos meccseket játszott, valamint elindult néhány területi kupasorozatban is, majd 1890-ben alapítótagja lett a Shropshire & District League-nek. 1895-ben bajnokságot váltott a csapat és a Birmingham & District League-ben folytatta szereplését, egészen 1937-ig, amikor a Midland League-be került. Itt élcsapattá váltak, aminek köszönhetően 1950-ben szavazás útján bekerültek a Football League-be. Két Fourth Divisionban töltött szezontól eltekintve (1958/59, 1974/75), a 70-es évek végéig a harmadosztály küzdelmeiben vettek részt. Ez idő alatt érték el a legjobb szereplésüket a Ligakupában, amikor az 1960/61-es kiírásban az elődöntőbe jutottak, két vállra fektetve többek között azt az Evertont, mely ekkor Anglia egyik legerősebb csapatának számított. A korszak legmeghatározóbb játékosa Arthur Rowley volt, aki 1958-ban érkezett a Leicester Citytől, játékos-menedzserként. 1961. április 29-én belőtte 380. bajnoki gólját is (a Bradford City volt az áldozat), ezzel megdöntve Dixie Dean gólrekordját. A Townnál töltött ideje alatt 152 bajnoki találatig jutott, ezzel máig ő a gólrekorder a csapatnál, egyben a Football League történetében is: 619 bajnokin 434 alkalommal vette be az ellenfelek hálóját.

Az 1978/79-es évadban, Graham Turner játékos-menedzser irányítása alatt bajnok lett a csapat a harmadosztályban, így története során először feljutott a másodosztályba. Ekkor élte fénykorát a Shrewsbury: amellett hogy stabil középcsapattá vált, olyan együtteseket győzött le, mint a Newcastle United, a Blackburn Rovers, a West Ham United vagy a Chelsea. 1984-ben a hősként tisztelt menedzser, Graham Turner az Aston Villához szerződött, a gárda pedig évről évre gyengülni kezdett, de még pénzügyi nehézségek is felütötték a fejüket. Azonban 1989-ig még így is sikeresen állták a sarat a kiesés ellen küzdelemben, amikor a 22. helyen végezve kellett búcsúzniuk a ligától. Ezután a harmad- és negyedosztály között ingáztak. Az utóbbi osztályban elért utolsó hely (2003/04-es szezon) azt jelentette, hogy a Shrewsbury az 1950-es beszavazását követően először esett ki a Football League-ből. Hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy a csapat valódi "nagyhalként" vághatott neki egy bajnokságnak, a szakértők is egyértelmű bajnokesélyesnek tartották őket. Ez meg is látszott a szereplésen, végig az élmezőnyben tanyáztak. Noha a bajnoki cím nem lett meg, de a 3. hellyel részt vehettek a rájátszásban, ahol előbb a Barnet csapatát győzték le büntetőkkel, majd a döntőben az Aldershot Townt lépték le, szintén tizenegyesekkel. A meccs hőse Scott Howie kapus volt, aki azon kívül hogy végig remekül védett, a büntetőpárbajban mindhárom Aldershot próbálkozást hárította. 2004 és 2012 között a League Two küzdelmeiben vettek részt. Ekkoriban bontogatta a szárnyait a csapatnál egy helyi születésű tehetséges kapus, Joe Hart. Kicsit balszerencsések is voltak, mert ezen 8 év alatt két alkalommal is bejutottak a rájátszás döntőjébe, de mindkét finálét elvesztették. Utána két idény a League One-ban, majd kiesés. A 2014/15-ös szezon végén az ezüstérmet szerezték meg a negyedosztályban, így újra feljutottak a harmadik vonalba. Tavaly a 20., még éppenhogy bennmaradást érő helyen végeztek.
 

A bajnoki szereplések mellett megemlítendő még, hogy van 6 db walesi kupa győzelmük is. Egészen a 90-es évekig megszokott jelenség volt, hogy a walesi határhoz közel eső, alacsonyabb ligás angol csapatokat meghívták a walesi kupába. Így nyerhetett 6 aranyérmet (meg 3 ezüstöt) a Shrewsbury Town, mely a legtöbb, amit angol csapat elért ebben a sorozatban.

A Shrewsbury két legfőbb riválisának a Walsallt és a Wolverhampton Wandererst tartják. Az utóbbi időben azonban a klub több másik csapattal is rivalizálásba kezdett. Közülük az egyik a földrajzilag közel található Hereford United. A két csapat meccseit "A49 derby" néven emlegetik, utalva a két várost összekötő A49-es útra. A Chester City szintén riválisnak számít, mióta a 2003/04-es szezonban egy kavarodást követően több mint 2000 Shrewsbury szurkoló sétált be a Chester stadionjának hazai szektoraiba. Ezt a hazai szurkolók természetesen nem vették jó néven.

Legutolsó nagy dobásuk az volt, hogy 2003-ban kiejtették az FA Kupából az Evertont, majd fogadhatták a Chelseat.

Következzen néhány ismertebb játékos, akik ezen a szinten űzik a sportágat.

Jamie O'Hara majdnem 100 PL mérkőzéssel a háta mögött igazolt a Gillingham csapatához. Sokkal nagyobb karriert jósoltak neki néhány évvel ezelőtt, minthogy egy League One középcsapatban játsszon 30 évesen. Vagyis játszana, ha nem az orvosi szobát nyomná... Jamie ugyanis sérülést szenvedett a szezon elején. Ám ezután rikta és megsüvegelendő tettet hajtott végre (Arsenal szurkolók ne olvassák a következő sorokat): visszautasította a Gillingham pénzét, mondván amíg sérült és nem tud a csapat hasznára lenni, addig ő nem szeretne fizetést kapni a csapattól. Másik neves játékosuk a már 35 esztendős védő, Paul Konchesky. Pályafutása hajnalán 350 PL mérkőzés mellett még az angol válogatottban is pályára léphetett két alkalommal: az Ausztrália és Argentína elleni barátságos meccseken kapott 45-45 percet.

Jay Spearing 55 tétmeccsen húzhatta magára a Liverpool mezét, ám most a Bolton játékosaként keresi a kenyérre valót, annál is inkább a sárga lapokat. A csapatkapitány védekezőközéppályás már a 9. fordulóra összeszedett 6 sárgát, úgy, hogy a 8. fordulóban pályára sem léphetett. Ugyanitt szerepel az a Mark Davies, aki még tagja lehetett a Bolton aranygenerációjának, ám a Premier League-ből való kiesés után annak ellenére is maradt a csapatnál, hogy több élvonalbeli gárda is szívesen szerződtette volna. A 86 PL meccset játszó középpályás azóta sem váltott, a harmadosztályban is kitart a Bolton mellett, ám segíteni jelenleg nem tudja a csapatot a Championshipbe való feljutásért folytatott harcban, ugyanis az augusztusi Charlton elleni rangadón ínszalag sérülést szenvedett. Maradjunk még mindig a "Trotters" háza táján és következzen Sammy Ameobi. A newcastle-i csatár Shola Ameobi öccse, így magától értetődő volt, hogy a Newcastle United akadémiáján pallérozódott. Még most is a szarkák játékosa papíron, ám gyakran kölcsönadják, most éppen a Bolton csapatához. Azért fű alatt így is összeszedegetett már 66 Newcastle pályára lépést az angol és nigéria utánpótlás válogatottban is szereplő csatár, aki a Transfemarkt által 3 millió fontra becsült értékével messze a League One legértékesebb játékosának számít. Ebből azonban sokat nem bizonyított eddig: 17 bajnoki találkozón csak 2 alkalommal tudott a kapuba találni. A Bolton rendesen betárazott volt PL-es arcokból, mert az előbb említett hármas mellett még az az Andrew Taylor is itt kergeti a lasztit, aki 110-szer is kifuthatott a gyepre Premier League találkozón, legtöbbször a Middlesbrough játékosaként.

Jerome Thomas 155 PL meccsel a háta mögött igazolt júniusban a Port Vale csapatához. A Londoni csapatok szurkolói biztos jól emlékeznek rá, mert 11 élvonalbeli góljából hármat a Spurs, hármat a West Ham, egyet pedig a Fulham ellen szerzet, de akadt példa arra is, hogy az ő gól plussz gólpassz kombójának köszönhetően vitte el a West Brom a 3 pontot az Emiratesből. És ha már Port Vale, akkor meg kell említeni Michael Brown nevét is, aki kicsit kevesebb mint 200 PL meccset tudhat maga mögött. A lassan 40 éves Brown legemlékezetesebb teljesítménye a Portsmouth eddigi, és jó darabig talán utolsó Fratton Parkban megrendezett PL találkozója volt, melyen 2 gólpasszal és 1 góllal járult hozzá a Wolverhampton felett aratott 3-1-es sikerhez. Még mindig a "Valiants"-nál járunk. Következik Ryan Taylor, aki 100-nál is több PL mérkőzésen kapott szerepet, nyáron viszont nem újított szerződést vele az élvonalba feljutó Hull City, így egy darabig csapat nélkül volt. Két hónappal ezelőtt, vagyis szezon közben írt alá a Port Vale együtteséhez, ahol már első bajnoki meccsén a kapuba talált az eléggé gól és sérülés érzékeny (főleg a keze van üvegből) Taylor, aki a Newcastle csapatában igazi aduásznak számított. Legalábbis abból a szempontból nézve, hogy az alapból jobbhátvéd játékos képes volt akár balhátvédet, jobbszélsőt vagy védekező középpályást is játszani, ha éppen ott volt rá szükség.
Meg néha ilyen gólokat lőni
 


Roger Johnson 107 meccsen játszhatott a besztlígben és akadt olyanra is példa, hogy a PL szereplő West Ham a League One-ból (azon belül is a Wolverhampton csapatából) vette kölcsön a védelme megerősítésére. 2015 óta - egy apró indiai kitérőt leszámítva - a Charlton igazolt játékosa. Legalábbis még egy darabig, mivel a Bury elleni első fordulós vereség után sikerült összevesznie a saját szurkolóival. Ez természetesen a klubvezetésnek sem tetszett, a 33 éves védőnek pedig azóta csak három EFL Trophy mérkőzés jutott, bajnokin meg maximum a kispad. 
*Az EFL Trophy nem összekeverendő az EFL Cuppal. Az utóbbi az angol Ligakupa új elnevezése, az EFL Trophy pedig egy minden csapat által utált kupasorozat, melyről itt olvashatsz bővebben:
http://www.origo.hu/sport/focivilag/20161005-checktrade-trophy-angol-foci-bojkott-kudarc-nincsenek-nezok.html

Ugyanitt találjuk még Declan Rudd-ot is, aki ígéretes kapus, a tavalyi szezonban 11 alkalommal védhette a Norwich kapuját a PL-ben. Alex Neil nyáron viszont John Ruddy mellett tette le a voksát, így Declan a rendszeres játéklehetőség érdekében kölcsönben érkezett a Charltonhoz erre a szezonra. Érdemes lesz még odafigyelni Ademola Lookman-ra is, akiért sorban állnak a legnagyobb angol csapatok. A fiatal kétlábas szélső már most a Charlton húzóemberének számít és jó esély van arra, hogy nemsokára Everton mezben láthassuk majd.

Matthew Taylor 324 élvonalbeli mérkőzésen 40 gólt és 23 gólpasszt jegyzett. Mind közül talán ez a legemlékezetesebb. Ezek a Taylorok csak nagy gólokat képesek rúgni az Everton ellen?

Taylor idén nyáron igazolt a Burnley csapatától a harmadik vonalba frissen feljutó Northampton Townhoz, amelynek kötelékébe tartozik az a Paddy Kenny is, aki 2 szezont védhetett a PL-ben (33 és 34 mérkőzés)m a Sheffield United és a QPR kapujait őrizve. A 7-szeres ír válogatott portás már inkább kapusedzőnek érkezett a "cípészekhez", így idén még nem védett tétmeccsen, azonban ha valami történne az első vagy második számú kapussal, akkor minden bizonnyal be tudna még ugrani 1-2 meccsre. 

Sokan azt tartják Billy Sharpról, hogy ő az elmúlt évtized legjobb olyan angol csatára, aki nem játszhatott az élvonalban. A 30 éves támadó már több mint 150 Championship és League One találattal rendelkezik (nagyjából fele-fele elosztásban), de a Premier League-ben csak 2 alkalommal léphetett pályára, összesen 20 perc erejéig. Most a nevelőegyesületét, a Sheffield Unitedet próbálja feljutáshoz segíteni a góljaival. A most zajló szezonban már 14 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját a "Blades" csapatkapitánya.

A már szintén nem fiatal Liam Lawrence neve is ismerősen csenghet az angol fociért bolondulók számára: 74 alkalommal lépett pályára a PL-ben, többek között a Chelsea vagy a Newcastle kapujába is betalált a 15-szörös ír válogatott középpályás. Január óta a Bristol Rovers focistája.

Steve Morison a Norwich játékosaként játszhatott a legnépszerűbb bajnokságban. Akadt olyan időszak, amikor januárban már 8 gólt (és 4 gólpasszt) szerezve állt a PL góllövőlistájának élmezőnyében. Tavaly óta a Millwallt erősíti a volt walesi válogatott gólvágó. Sam Ricketts is volt PL játékos és walesi válogatott, előbbi sorozatban 93 alkalommal játszhatott (a Bolton és a Hull játékosaként), a walesi nemzeti csapat mezét pedig 52-szer húzhatta magára. A szezont a Coventry City csapatkapitányaként kezdte meg, de néhány forduló után összeszedett egy komoly kézsérülést, aminek következtében néhány nappal ezelőtt bejelentette visszavonulását.

Anton Ferdinand valószínűleg kevés hardcore PL fan számára ismeretlen. Ő volt az, aki John Terryvel keveredett összetűzésbe 2011 októberében, ahol azzal vádolta a Chelsea csapatkapitányát, hogy rasszista szavakkal illette őt az egyik bajnokin. Anton egy igazi futballista család sarja: kétségkívül a bátyja, Rio futotta be a legnagyobb karriert, de az unokatestvér Les Ferdinand is hosszú évekig elsőosztályú játékos volt, valamint 17-szeres angol válogatott. Most azonban egy másik unokatestvér, az alacsonyabb ligákban szereplő Kane Ferdinand nevelőegyesületéhez, a Southend Unitedhez igazolt a több mint 200 PL meccsen is szereplő Anton. Maradjunk még Southendben és folytassuk a 28-szoros ír válogatott Simon Cox bemutatásával, aki most nyáron igazolt az Essexi klubhoz. Neki egyébként védjegyének számít az, hogy az előreívelt labdákat haszjálpontosan tudja átvenni, melyeket egy érintés után képes úgy a kapuba juttatni, hogy az nem esik el a földre. Íme néhány bemutató ebből a mozdulatból:
 

Kihagyhatatlan alapembernek számított az angol utánpótlás válogatottakban, 25 alkalommal játszott az U19-esek, míg 17-szer az U21-esek legjobbjai között. A 2009-ben rendezett Ukrajnai U19-es EB-n pedig gólkirály volt 4 találattal. Ez az Aston Villa nevelés Nathan Delfouneso pályafutásának kezdete. Valószínűleg ha ekkor azt mondtuk volna valamelyik szakértőnek, hogy ez a fiú 25 évesen egy League One középcsapatban focizgat majd, akkor minimum a képünkbe röhög. Pedig Nathan mostanában a Swindon Town mezében fut ki a pályára hétről-hétre.

James Vaughanban, valamint a drogügyei miatt a nyáron az FA által 1 évre eltiltott José Baxterben látták a következő Wayne Rooneyt az Everton utánpótlásedzői, ennek köszönhetően már mindketten hamarabb léphettek pályára a PL-ben, minthogy elfújták volna a 17-es gyertyát a szülinapi tortájukon. Előbbi ráadásul már a debütáló mérkőzésén betalált: a 75. percben beállt, majd a 87.-ben be is vette a Crystal Palace kapuját (melyet Király Gábor örzött), egy 4-0-ás Everton győzelem alkalmával. Mindezt 16 évesen és 270 naposan, aminek köszönhetően a Premier League történetének legfiatalabb gólszerzője lett.

Azonban a sorozatos sérülések miatti formaingadizásoknak köszönhetően nem tudta befutni a neki jósolt pályafutást: 60 Everton meccs és 140 Championship találkozó után idén nyáron aláírt a Bury FC-hez, és pályára lépett élete első League One mérkőzésén. Már 10 gólnál jár, így ha a Bury nem is brillírozik jelenleg, őt azért még lehet látjuk majd magasabb szinten is. A sérülések a Manchester City nevelés Ishmael Miller-t sem kerülték el, aki október óta szintén a Bury csapatát erősíti. 20 City meccsen egyszer sem talált a kapuba, ami után elzavarták áttette székhelyét a West Brom csapatához. Ott azért már jobban ment neki, bár inkább csak a Championshipben. Egészen pontosan 2 League One találkozót leszámítva eddig csak az élvonalban és a másodosztályban szerepelt 192 centis csatár, most viszont belekóstolhatott a League Two világába is.

Jöjjön egy rekorder, Reuben Noble-Lazarus, aki az angol labdarúgás történetének legfiatalabb debütánsa lett - legalábbis a profi ligákat figyelembe véve -, amikor 2008 szeptemberében becserélték egy Ipswich Town-Barnsley Championship mérkőzésen. Reuben ekkor mindössze 15 éves és 45 napos volt. Mivel még fizetést nem kaphatott, ezért "bére" egy szendvics és egy pizza volt.
Fiatal bemutatkozás ide vagy oda, így is csak 50 felnőtt tétmeccs jutott neki 2008 óta (igaz közte volt két rövid kölcsönadás is) a Barnsley mezében, mielőtt 2015 januárjában aláírt volna a jelenlegi együtteséhez, a Rochdale-hez. Még mindig csak 23 éves, de mivel itt is csak  kiegészítő emberként számolnak vele, ezért könnyen lehet, hogy idővel eltűnik majd a süllyesztőben. Az angol futball históriás könyvéből viszont valószínűleg már soha nem fog...

League Two

Chris Eagles a Manchester United mezében pályára léphetett a BL-ben és a PL-ben, akár olyan rangadókon is, mint a City-United városi derbi. 4 évig volt a MU felnőtt csapatának a tagja, ám sok sót nem evett meg ott. 74 PL (34-34 a Burnley és Bolton színeiben) és 223 Championship meccs áll a jobbszélső neve mellett, de rövid ideig még a holland élvonalban is focizott. Most az Accrington Stanley sikeréért küzd.

David Goodwillie még volt az év fiatal játékosa is Skóciában, néhány éve pedig a Blackburn 3 millió fontot adott érte a Dundee United csapatának. A 27 éves skót válogatott csatár most a Plymouth Argyle csapatában tengeti napjait, 20 tétmeccsen még nem sikerült a kapuba találnia.

Nicky Hunt hosszú évekig volt a Bolton jobbhátvédje azokban az időkben, amikor a Wanderers még stabil PL csapatnak számított. 148 tétmeccsen léphetett pályára ott, ebből 127 alkalommal a PL-ben, de az UEFA Kupában is ő volt a felelős a védelem jobb oldaláért, olyan csapatok ellen, mint pl. az Atlético Madrid, a Sevilla vagy a Sporting Lisszabon. Jelenleg a Leyton Orient labdarúgója.

A 19-szeres válogatott, majd' 300 Premier League és 30 Bajnokok Ligája mérkőzésen szereplő, a 2006/07-es szezonban a Manchester Uniteddel angol bajnokságot nyerő Alan Smith is ebben a ligában található. Az elején még csatárként villogó, majd később középpályássá visszaavanzsált (Rooney who?) játékos neve mellett talán még több válogatottság és PL mérkőzés is szerepelhetne, ha nem lett volna az a bizonyos sérülése, ami után 1 évet is ki kellett hagynia. 

Alan "sohasem igazolok el a Manchester Unitedhez" Smith aztán 2004 nyarán mégis elhagyta a Leeds Unitedet a vörös ördögök kedvéért. Az Old Traffordon sem fogadták kitörő örömmel, hiszen a Leeds színeiben nem egyszer csókolgatta a mezére varrt címert a MU ellen szerzett góljai után, de lassan belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Nem úgy a Leeds hívei, ahol annyira meggyűlölték a gólvágót, hogy amikor Lucas Radebe tiszteletére emlékmérkőzést rendeztek az Ellan Roadon, a Leeds vezetősége nem tudta garantálni a biztonságát, így Smith el sem utazott a találkozóra.
Akik kíváncsiak a 36 éves középpályásra, azoknak a Notts County mérkőzéseit kell követniük, bár már itt is csak ritkán fér be a kezdőbe a volt szőke csillag. 


Matt Oakley neve már nem cseng ennyire ismerősen, pedig pályafutása csúcspontján stabil PL játékosnak számított. Nem kevesebb mint 250 alkalommal játszhatott a legjobbak között a Southampton és a Derby County játékosaként. Azonban már eljárt felette is az idő, fél év múlva már a negyedik X-et tölti. Több mint 4 éve annak az Exeter City-nek a játékosa és egyben csapatkapitánya, ahol az a Paul Tisdale irányít, akivel még pályafutása folyamán együtt játszottak a szenteknél.

Jon Stead-nek volt olyan időszaka, amikor egyszerűen megállíthatatlannak tűnt és 3 hónapon keresztül minden második PL meccsen az ellenfelek hálójába talált. 85 élvonalbeli találkozón 14 gólt szerzett a Blackburn, a Sunderland és a Sheffield United mezeit viselve. Túl a pályafutása csúcsán a negyedosztály kapusait riogatja, mint a Notts County gólfelelőse. A Magpies 25 bajnoki találatából 9-et ő szerzett.

Sokan Matthew Briggsben látták a jövő angol válogatottjának balhátvédjét. Már 16 évesen és 38 naposan pályára léphetett PL mérkőzésen, amivel azóta is ő számít a liga legfiatalabb debütálójának. A válogatottság aztán később összejött, csak éppen nem Anglia, hanem Guyana mezében. 2015 óta a Colchester United balhátvédje, viszont idén még nem tudott pályára lépni, ugyanis csípősérülés miatt kés alá kellett feküdnie. 

Ki ne ismerné a Football League elnyomhatatlan izomkolosszusát, mindenki kedvencét, Adebayo Akinfenwa-t? A magát Liverpool szurkolónak valló, a szó legszorosabb értelmében erőcsatárnak nevezhető Akinfenwa tavasszal még feljutáshoz segítette a Wimbledon csapatát, de ott nem újították meg a lejáró szerződését, amit azonnal kihasznált a Wycombe Wanderers és magához csábította, így idén is a negyedosztály védőinek életét keseríti, szóval a Wycombe meccsein "Beast Mode: On".
 



A Colchester Unitedet erősítő George Elokobi neve a Wolverhampton mérkőzéseiről lehet ismerős. A kameruni hátvéd több mint 100 alkalommal léphetett pályára a Wolves mezében, ebből 59-szer a PL-ben. Októberben kis időre kölcsönadták az ötödik liga végében tanyázó Braintree csapatának, ahol kölcsönjátékosként néhány meccs után csapatkapitánnyá tudott válni. Pedig csak másfél hónapot töltött ott...

David Forde a Milwall mezében húzott le hosszú éveket, ennek köszönhetően az élvonalban sosem mutatkozhatott be (a Millwall csak 2 szezont szerepelt a legmagasabb szinten, viszont annak már lassan 30 éve), de majdnem 350 meccsen védhette a balhés szurkolóiról ismert együttes kapuját a második és harmadik vonalban. Így még nagyobb szó az, hogy innen is válogatott tudott lenni: 23 alkalommal állt Írország kapujában. Eredetileg még mindig a Millwall játékosa, ám idén a Portsmouthban szerepel kölcsönben.

A jamaikai válogatott Jobi McAnuff a Reading csapatkapitányaként végigjátszotta a 2012-13-as PL szezont, ahol kapuba ugyan nem talált, de 9 gólpasszt is kiosztott. A kiesés ellenére is maradt a "Royals" játékosa (200 tétmeccsen lépett pályára a Reading színeiben), hiába hívta ekkor több PL csapat is. A már fiatalnak nem nevezhető - 35 esztendős jelenleg - szélső leginkább a Championshipben érezte otthonosan magát (350 mérkőzést is játszott azon a szinten), most nyártól viszont a Stevenage meccsein osztogatja a forintos labdákat.

Közel 50 alkalommal szerepelhetett Elefántcsontpart válogatottjában Abdoulaye Méïté, aki még a 2006-os VB-t is megjárta az elefántokkal. Nagy világutazónak számít, pályafutása alatt megfordult már Franciaországban, Angliában, Skóciában és Görögországban is, legutóbb pedig finn bajnok lett az SJK Seinäjoki együttesével, ahonnan nyáron távozott. Egészen eddig csapat nélküli volt, azonban néhány héttel ezelőtt aláírt a Newport County csapatához a 84 angol és 141 francia élvonalbeli bajnokin szereplő rutinos védő.

Szintén egy volt válogatott játékos, aki már túl van a 35-ön is: Danny Collins egy tucat meccsen játszott Wales nemzeti csapatában, meg 150-szer a PL-ben a Sunderland és Stoke City játékosaként. Szeptembertől a Grimsby Town védelmének az oszlopos tagja.

Valószínűleg mindenki olvasott Jack Rodwell "átkáról", akinek a csapata az elmúlt 32 alkalommal nem tudott nyerni, ha a kezdőbe nevezték őt.
http://www.nemzetisport.hu/angol_labdarugas/pl-dobbenetes-1241-napja-nem-nyert-meccset-csapata-ha-o-kezdett-2532637

Ám az inverz Jack Rodwell is létezik: Nicky Adams-nek hívják! A walesi középpályás úgy játszott le 32 mérkőzést kezdőként 2016-ban (tavasszal a Northampton, majd nyártól a Carlisle United együttesében), hogy egyik meccsét sem vesztette el. A széria november közepén szakadt meg, amikor a Carlisle (Adams-szel a kezdőben) 2-0-ás vereséget szenvedett a Newport County ellen.

Természetesen nemcsak angol vagy ír, esetleg walesi játékosok kergetik errefelé a labdát. A League One 2016/17-es szezonjában eddig 36 különböző országból érkezett labdarúgó lépett pályára, többek között Koszovó, Comore-szigetek, Francia-Guyana, Antigua és Barbuda, Irak, Monsterrat, Fülöp-szigetek, Curacao, Gibraltár, Sierra Leone, Ciprus vagy Burundi is képviselteti itt magát, de a közigazgatásilag az Egyesült Királysághoz tartozó Wight-sziget és Jersey is ad ide labdarúgókat. A legtöbb nem brit országból érkező (elnézést kérek minden független ír olvasótól, de ebben az esetben most őket is ideszámolom) légióst Franciaország és Portugália adja (8-8 játékos), míg Hollandiából 6-an érkeztek. 
A League Two-ban már csak 26 különböző országból érkező játékost találunk, az érdekesebbek: Málta, Grenada, St. Lucia, Tanzánia, Pakisztán, Guernsey, Barbados, Lettország, Guinea-Bissau és Bermuda. Itt is a franciák viszik a prímet 10 játékosukkal, szorosan mögöttük Jamaika 7 focistájával. 

Sok rutinos League One és Two nagyöreget bemutattam már, akik régen még válogatottságig is vitték, azonban sok olyan játékos is akad, aki az angol harmad- és negyedosztályból jelenleg is rendeszeresen meghívót kap hazája válogatottjába! Ez az éremnek két oldala van tipikus példája: bizonyosan hatalmas büszkeséggel tölti el az ilyen klubok vezetőit, hogy nekik is ugyanúgy postázzák a meghívókat mint a legnagyobb csapatoknak, ugyanakkor nagy bosszúság is ez, mert a válogatott mérkőzések alatt csak a PL és Championship szokott szünetelni, itt viszont nincs megállás és ugyanúgy fordulókat rendeznek. Tehát gyakran nélkülözniük kell válogatott játékosaikat akár 2-3 bajnokiról is a menedzsereknek, akik azért ennek nem nagyon szoktak örülni. Főleg abban az esetben, ha kisebb-nagyobb sérülésekkel térnek vissza a túrákról a focisták...  
A League One-ban nagyjából 25-30 ilyen labdarúgót találunk, míg ez a szám akár 50-re is rúg, ha nemcsak a felnőtt, hanem a különböző utánpótlás válogatottaknál számításba vett játékosokat is idevesszük. Az EB-t is megjárt Josh Magennis (Charlton), Shane Ferguson (Millwall) és Conor McLaughlin (Fleetwood Town) Észak-Írország nemzeti csapatában szoktak pályára lépni, míg Jordan Botaka (Charlton) góljaival segítette annak a Kongói Demokratikus Köztársaságnak a kijutását a januárban rendezendő Afrika Kupára, amelynek védelméből kihagyhatatlan alapembernek számít Gabriel Zakuani (Northampton Town). A Wallsall-os Neil Etheridge (Fülöp-szigetek) és Simeon Jackson (Kanada) már 50-50 válogatottságnál járnak, de klubtársuk, Andreas Makris is gyakran magára húzhatja Ciprus nemzeti csapatának mezét.

Eggyel lentebb, a League Two-ban már nem ennyire "vészes" a helyzet. Innen kb. egy tucatnyi játékos szokott kimenőt kapni a FIFA napokon, hogy képviselhesse hazáját, vagy annak valamelyik korosztályos válogatottját. Az egyik ilyen a máltai Luke Gambin (Barnet), aki a Skócia és Szlovénia elleni VB-selejtezőkön is végig a pályán volt. Bissau-Guinea válogatottja történetében első alkalommal kvalifikálta magát az Afrikai Nemzetek Kupájára, melyre jó eséllyel utazik majd a Crawley Town középpályása, Aliu Djaló is. Henry Cameron (Blackpool) és Liam Graham (Chesterfield) pedig egészen egzotikus helyeken pályára lépve képviselhetik Új-Zélandot, igaz, oda még az angol ötöd- és hatodosztályból is szokott játékos érkezni.

Azért hiába a szélrózsa minden irányába utazó labdarúgó, valószínűleg a Wimbledonban focizó Lyle Taylor történetét egyikük sem tudja űberelni:
http://www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/vb-2018-11-nap-12-repulo-2-hajout-es-mar-meg-is-jarta-a-valogatottat-2405887

A most nyári EB-re 8 játékost adott összesen a League One és Two. Összehasonlításképpen: az Európa 6.-7. legerősebb bajnokságának tartott portugál élvonalból 10 focista utazott a kontinenstornára, de az utánpótlás neveléséről híres belga bajnokság is csak 5, míg a holland élvonal 2 labdarúgóval képviseltette magát. Utóbbi adat még annak a tudatában is megdöbbentő, hogy a hollandok nem tudták kvalifikálni magukat a Franciaországi tornára.

A 9. fordulóban lejátszott Bolton Wanderers-Bradford City mérkőzésen a 22 kezdőjátékos értéke összesen 9,37 millió font volt, a mértékadó Transfermarkt szerint. Igen, az angol harmadosztályban! Ugyanezen adatok szerint az idei NB1 "legdrágább" meccse a 4. fordulós Paks-Ferencváros találkozó volt, ahol 6,72 millió font kezdett...

A leghűségesebb League One futballistának Dean Lewington számít, aki 2002 júliusa óta (majdnem 5300 napja) tagja annak a MK Dons-nak, amely ekkor még nem is létezett. Nem érti? Elmagyarázom! Lewington még fiatalként került fel a Wimbledon csapatához, amely rá 2 évvel csődbe ment, majd így született meg a MK Dons, akik papíron és az FA szerint a Wimbledon FC jogutódjai. Csak teljesen más névvel, címerrel, klubszínekkel, stb. Még most sem érti? Nembaj, ezután fogja:
http://www.origo.hu/sport/focivilag/20161027-az-afc-wimbledon-tortenete.html

A League Two-ban ugyanennek a "címnek" a birtokosa a Wycombe Wanderers középpályása, Matt Bloomfield. Ő 2004 januárjában csatlakozott mostani csapatához, azóta már majdnem 4750 nap telt el.


A most zajló League One szezonban már több olyan mérkőzést is rendeztek, melyet legalább 20 ezer ember tekintett meg a helyszínen:
15. forduló, Bradford City - Sheffield United 20 972 néző
16. forduló, Sheffield United - MK Dons 20 495 néző
18. forduló, Sheffield United - Shrewsbury 20 195 néző

A League Two-ban idén még nem került sor "20 ezres meccsre", erre egyedül csak a Fratton Parkban és a Meadow Lane-en lehetne lehetőség. A legnézettebb találkozó így - nem meglepő módon - a Fratton Parkhoz köthető: az 1. fordulóban rendezett Portsmouth-Carlisle United összecsapást 17 570 néző tekintett meg a helyszínen.

Az átlagnézőszám a Sheffield Unitednél a legmagasabb. Ott nagyítóval kell keresni olyan bajnokit, ahol 18 ezernél kevesebben mennének ki a Bramall Lane-re, de a Valley Parade-on (a Bradford City otthona) sem voltak még idén 16 ezernél kevesebben. A harmadik leglátogatottabb stadiont már a negyedosztályban találjuk: a Fratton Parknál még a harmadosztályban is csak az előbb említett két stadionban járnak többen meccsre, de a 16-17 ezres átlagnézőszámuknál még a Championshipben is csupán a fele mezőny rendelkezik nagyobb szurkolótáborral. A Bolton és a Charlton futballistáira is viszonylag sokan kíváncsiak, előbbinél átlagban 13 ezren, míg utóbbinál 11 ezren járnak bajnokikra. Pedig a Charltonnál nem túl rózsás a helyzet, a szurkolók nem tudnak megbékélni az Újpestről is jól ismert Duchatelet család ámokfutásával ténykedésével, ezért gyakran tüntetnek ellenük...

A Coventry City és az MK Dons találkozóira is szép számmal kíváncsiak: mindkettőnél egy kicsivel van 10 ezer alatt az átlagnézőszám, még annak ellenére is, hogy a tabella végefelé tanyázik mindkét együttes.
A negyedik vonalban pedig egyértelműen a Plymouth Argyle és a Luton Town mérkőzéseire látogatnak ki a legtöbben a Portsmouth után: előbbinél 9, míg utóbbinál 8 ezer körül mozog az átlagnézőszám.

Köszönöm hogy velem tartottál, remélem nem bántad meg. A következő részben a Vanarama National League, vagyis az angol ötödosztály felé vesszük az irányt, ahol majd kiderül többek között, hogy ki volt a történélem legrövidebb ideig hatályban lévő menedzsere, valamint melyik játékos jutott mesterhármasig az esküvője napján.

Ezeket használtam fel a cikkem elkészüléséhez: a csapatok hivatalos online oldala és wikipedia cikkeik, 500 hihetetlen történet a futball világából, listák könyve: futball, nemzeti sport online, origo sport, football records in england